Az Etosha vadjait, Otjiwarongo nyugalmát, Swakopmund óceánpartját és Solitaire időtlen hangulatát magam mögött hagyva elérkezett az utazásom talán legjobban várt fejezete. A következő napokat a Namib-sivatag szívében töltöttem, ahol a vörös dűnék, a fehér agyagmedencék és a fekete fák különös kontrasztja formálta a tájat.
Solitaire-től a sivatag kapujáig
Ahogy elhagytam Solitaire megállóját, a kis település gyorsan eltűnt mögöttem, az aszfaltot pedig hamar felváltotta a kavicsos terep.
A távolban a levegő forrón remegett, a nap fénye aranyból narancsba váltott, és a dombok szinte izzottak a fényben. Az út mentén sokszor struccok szaladtak, mintha versenyeznének az autóval, és időnként egy-egy oryx jelent meg, büszkén, szinte szoborszerűen állva a pusztaságban.
Sasriem Canyon – a rejtett szurdok
Már alkonyodott, amikor Sesriem Canyonhoz értem. A parkolóból rövid séta vezetett a peremig, ahol már érezni lehetett a hűvös árnyékot. Ahogy a keskeny ösvényeken lefelé haladtam, a forróság mégis makacsul ott maradt velem.
Beértem a sziklafalak közé, ahol a sárga és barna árnyalatok egyre mélyebbek lettek a lenyugvó nap fényében. A csendet egyedül a saját lépteim törték meg… egészen addig, amíg a semmiből egy hosszú lábú, ismeretlen lény rohant át előttem. Nagy porfelhőt hagyott maga után, és bár biztos vagyok benne, hogy „csak” egy gazella lehetett, abban a pillanatban egy kicsit azért összeszorult a gyomrom. Majd lesétáltam a kanyon mélyére és elképzeltem, hogyan formálta a víz és a szél évszázadok alatt ezt a rejtett világot.
Sossusvlei Lodge – Luxus a csend ölelésében
A Sossusvlei Lodge közvetlenül a Namib-Naukluft Nemzeti Park szélén helyezkedik el, egyedi Superior egységei pedig szépen illeszkednek a természethez. A teraszról a horizontot figyelve egy pillanatra úgy éreztem, mintha az idő is megállt volna körülöttem.
Az estét az udvaron töltöttem, ahol a vacsora teljesen elbűvölt. Több séf dolgozott egyszerre különböző pontokon, és mindenhol más-más fogást lehetett kérni, amit azonnal, frissen készítettek el. Én a kudu és a springbok steaket választottam. Minden falatban érződött a profi személyzet gondoskodása, az ízek tökéletes harmóniában voltak, és minden apró részletre figyeltek, így a vacsora nemcsak finom volt, hanem olyan, amit biztosan sokáig emlegetni fogok.
Amikor felnéztem, egy pillanatra elakadt a szavam a ragyogó éjszakai égbolt látványától.
A kristálytiszta, száraz levegő és az alacsony páratartalom tökéletes körülményeket biztosít a csillagok megfigyeléséhez. Szabad szemmel is jól kivehető a Tejút teljes íve, és olyan déli csillagképek is megpillanthatók, mint a Krux, a híres Dél Kereszt vagy a Triangulum Australe, amelyek az északi féltekéről teljesen láthatatlanok. Ez a terület az egyik legkevésbé fényszennyezett hely a világon.
Sokáig csak néztem az eget, majd eszembe jutott, hogy lefotózom, de a képeken nem jön vissza az a csoda, mint ami élőben tárult elém.
Aztán az éjszaka csendjét váratlan kaparászás törte meg. Az ablakhoz léptem, és észrevettem, hogy egy oryx sétál el a kis házikóm előtt. Nagyon boldog voltam, ennyire közelről láthattam ezt a gyönyörű állatot.
A Sossusvlei Lodge tehát nem pusztán szálláshely, hanem egy teljes élmény, amely mélyen megérinti az utazót: a hely varázsa, a kényelem és a csillagos éjszakák egyszerre teszik emlékezetessé az itt töltött időt.
Dune 45
A Dune 45 Namíbia egyik legismertebb dűnéje, körülbelül 170–180 méter magas. Amikor megérkeztem, rögtön éreztem, hogy a felmászás nem lesz könnyű. Meredeken emelkedett, és a melegben minden lépés fárasztó volt, de ki tudná kihagyni a megmászását? A lábam alatt az apró szemcsék mindig besüppedtek, ami még inkább próbára tette az erőmet. Ahogy felértem és körbenéztem, a hatalmas homokmező látványa leírhatatlan volt. Nem véletlen, hogy a Dune 45 a turisták egyik legkedveltebb pontja.
Deadvlei – szürreális világ
A Deadvleihez a bejáratnál található parkolóból lehet eljutni. Ha a “saját” 4×4-es autóddal nem mersz behajtani a mély homok miatt, befizethetsz, és elvisznek a felső parkolóig. Izgultam, de szerencsére nem kellett kimenteni a “kis” terepjárómat. A felső parkolótól kb. 35–40 perc gyaloglás után lehet elérni a holt fákat. Nem egyszerű terep felfelé a kánikulában és a süllyedős talajon.
A Deadvlei Namíbia egyik fő attrakciója. Egy kiszáradt agyagmeder, amit több száz éve élt akáciák fekete, elszenesedett törzsei tarkítanak. A fák már rég elhaltak, de a száraz levegő és a forró klíma miatt nem korhadtak el – így állnak itt évszázadok óta, szinte változatlanul. A fehér agyag, a körülötte magasodó, vöröses buckák és az élénk kék ég együtt olyan kontrasztot ad, amit nehéz elhinni, amíg az ember saját szemével nem látja.
Big Daddy
Ezután a közeli Big Daddy dűne következett. Felmásztam az oldalára, és élveztem a panorámát, de a csúcsig most nem mentem fel. Már innen is szinte hihetetlennek tűntek a hatalmas, aranyló hullámok.
Vissza a főváros felé
Aztán lassan elhagytam a sivatagot, és visszafelé indultam a főváros felé. Nem akartam egész nap az autóban ülni, mivel az út túl hosszú lett volna egyben, ezért úgy döntöttem, hogy egy éjszakát félúton töltök. Még egyszer megálltam Solitaire-ben, ahol ebédeltem, élvezve a frissítő szellőt és a poros kis település nyugalmát.
Délután indultam tovább, minden megtett kilométer változást hozott: a kavicsos, kopár vidék lassan zöld mezőkké alakult, ahol a fű lágyan ringott a szélben, és apró emelkedők törték meg a horizontot. Néha megálltam, amikor egy-egy antilop vagy varacskos disznó lépdelt át előttem. A kis sziklákon pedig páviánok ültek, messziről sokszor úgy tűnt, mintha integetnének minden arra tévedőnek.
A szállásom a Namibgrens Guest Farm volt, egy kis oázis a semmi közepén, mindössze 60 km-re Solitaire-től. Sok kis különálló bungalow-ból állt, szétszórva a semmi közepén a sziklás-füves területen.
Este azon töprengtem, vajon mik élhetnek a sziklák között – talán skorpiók, pókok, esetleg kígyók. Izgalmas volt ilyen gondolatok mellett aludni ebben az amúgy nagyon szuper, autentikus kis házikóban. Az éjszaka folyamán sok furcsa hangot hallottam, de csak néhány gekkóval találkoztam.
Reggel aztán jött a meglepetés. A fürdőben egy óriási tevepók nézett velem farkasszemet, mintha csak ellenőrizni akarta volna a reggeli rutinom. Szerencsére nem vagyok az a fajta lány, aki egy pók látványától sírógörcsöt kap; hagytam, hogy élje tovább a kis életét, talán még szép napot is kívántam neki. Voltak azonban olyan lények is, amelyeknek még én sem tudtam örülni. Először nem tudtam, mik lehetnek, ránézésre olyanok voltak, mintha páncélt viselnének, és mozdulataik kicsit gépiesek lettek volna. Kiderült, hogy afrikai páncélos tücskök. Borzalmasan néztek ki, de igazából a mennyiségük volt ijesztő: mindenhol ott voltak – az ablakon, a ház falán, sőt az autón is.
A reggeli fantasztikus volt, közben pedig pár kedves szót váltottam a vendégház tulajdonosaival, egy idős nénivel és bácsival, akik maguk is ott élnek sok kutyával, és szívből jövő vendégszeretettel fogadtak.
Majd nem maradt más hátra, minthogy elinduljak Windhoek repülőtere felé. Leadtam az autót, majd egy átszállással indultam Bécs felé, ahol kora reggel landoltam.
Ezzel véget ért a Namíbiában töltött kalandos napjaim sora, és búcsút intettem ennek a rendkívüli országnak.
Összegzés
A repülőút során lassan feldolgoztam mindazt, amit láttam és tapasztaltam. A vadvilág sokszínűsége, az apró, váratlan pillanatok az emberekkel és a természetben egyaránt, mind-mind olyan hatással volt rám, amit nehéz szavakkal leírni.
Tudtam, hogy Namíbia a top 3 kedvenc országom között lesz, és már most alig várom, hogy újra visszatérjek, és újra átélhessem mindezt.
Galéria
Szabina’s World 