Miután búcsút intettem az Etosha nemzeti parknak, és még egyszer visszanéztem a sóval borított, vakítóan fehér tájra, újra útra keltem. Nehéz volt otthagyni ezt a hihetetlen vidéket, ahol a vadon élő állatok közelsége egyszerre töltött el csodálattal és hálával, ugyanakkor izgatottan vártam, mit tartogat a következő szakasz.
Otjiwarongo – kisvárosi nyugalom
Első állomásom Otjiwarongo volt, egy kisebb város valahol a semmi és a valahová között. Végre újra volt civilizáció, még ha csak néhány utcányi is.
Megéhezve betértem a környék egyik kedvenc gyorséttermébe, a Hungry Lionba. Már messziről érezni lehetett a frissensült ételek csábító illatát, a bejárat előtt kígyózó sor is egyértelműen jelezte: itt valami finomság vár rám.
Nem csalódtam – az étel egyszerű volt és ízletes, nagyon jól esett a hosszú nap után.
A szállásom pedig igazán kellemes meglepetést okozott: hangulatos, autentikus környezet, kényelmes szoba, csend és nyugalom – pontosan erre vágytam az Etosha után.
Út a világ végére – irány a Skeleton Coast
Másnap reggel korán indultam tovább az Atlanti-óceán felé. A négyórás autózás alatt a bozótos, zöld táj fokozatosan kopár síkságokká alakult.
Mielőtt elértem volna a partvidéket, az apró, Uis nevű kisvárosnál időztem egy kicsit.
Egy kedves útszéli helyen házias ízek és egy jéghideg Savanna cider tette még szebbé a forró, napfényes délelőttöt.
A mellette lévő kis szuvenírboltban kézművesek munkáit árulták; innen egy apró, kézzel faragott hűtőmágnes is velem utazott tovább.
Végül lassan, de megérkeztem a Skeleton Coast kietlen világába. Már a neve is baljós: „Csontvázpart” – és tényleg van benne valami hátborzongató.
A bennszülött san (bushman) nép „Isten haragjának földjeként” emlegeti, míg a portugál felfedezők „a Pokol kapujának” nevezték. Nemcsak bálnacsontok és fókamaradványok hevernek szerteszét, hanem hajóroncsok és emberi csontvázak is, amelyek együtt nyomasztó, sőt, szinte félelmetes légkört teremtenek.
Az egyik, nem is olyan régi roncs, 2008-ból származik – egy kisebb halászhajó, ami a sűrű ködben futott zátonyra. A személyzet nagy része sosem került elő, egyetlen ember csontváza viszont évekkel később előbukkant a homok alól.
Ott álltam, és néztem, ahogy sirályok és kormoránok köröznek a hajó felett, néhány pedig már fészket is rakott rajta. Mintha ők vették volna át az irányítást – az új legénység, akik mit sem tudnak arról, mi történt itt valójában. Volt valami nyugtalanítóan természetes abban, ahogy az élet visszaszivárgott oda, ahol egykor minden elveszett.
Számos ponton figyelmeztető táblák álltak, amelyek ragadozókra, hiénákra és oroszlánokra hívták fel a figyelmet. Ezek az állatok mesterien alkalmazkodtak a zord környezethez, ezért én is jobban odafigyeltem, és óvatosabb voltam a jelenlétük miatt.
Ahogy haladtam tovább, időről időre feltűntek az út szélén kisebb-nagyobb standok: apró asztalok, néha csak néhány kőre fektetett deszka. Itt különleges sóképződményeket árultak – ezek a természetes szoborszerű formák a szél és a nedvesség hatására alakultak ki. Én is vettem egy kisebbet – nem tudtam ellenállni. Egy emlékezetes darab, főleg, hogy a semmi közepén, egy magányosan álló asztalkáról választottam ki.
A világ legbüdösebb élménye? – Cape Cross
Az egyik legemlékezetesebb élményem a Cape Cross-i fókakolónia meglátogatása volt. Már messziről érződött az intenzív szag, és közelebb érve elképesztő látvány tárult elém: tízezernyi fóka heverészett, játszott vagy éppen hangosan vitatkozott egymással. Egyszerre volt vicces és egészen furcsa: mintha egy óriási, mozgó, morgó szőnyeg borította volna be a partot.
Bár elvileg kerítés választja el őket a látogatóktól, a valóságban ez inkább jelképes – a fókák simán kijönnek rajta, és ha úgy tartja kedvük, egészen közel merészkednek. A hangjuk mély volt és rekedt, néha meg egészen komikus, főleg amikor veszekednek vagy dühösen fújtatnak egymásra.
Szerencsés voltam, mert épp a kölykezés idejére érkeztem – a homok tele volt apró, fekete bébikkel. Némelyik anyja hasán pihent, mások már futkároztak, bukdácsoltak, vagy próbálták megkapaszkodni egy-egy emelkedőn. Az anyafókák nyugodtan szoptatták őket, miközben néha felemelték a fejüket, és figyelmeztető hangokat hallattak, ha valaki túl közel ment.
Itt az ember igazán átérzi, mennyire más ritmusban él a természet, és milyen aprók vagyunk a világban.
Namíbia német arca – Henties Bay és Swakopmund
Henties Bay egy csendes, szeles tengerparti település, ami inkább hasonlított egy apró német falura, mint egy afrikai városkára. Ráadásul szinte teljesen német ajkú, és ez mindenhol érződött: a menükön, az utcaneveken, sőt még az építészeti stíluson is.
Délután megérkeztem Swakopmundba, ahol az óceán találkozik a sivataggal, és a modern városkép hirtelen váltja fel a kiterjedt, üres tájat. A német gyarmati múlt nyomai itt is jól láthatók: vakolt házak, kovácsoltvas erkélyek, süteményillatú kávézók, ahol strudelt és sört kínálnak az étlapon. Mindez közvetlenül az Atlanti-óceán partján található, ahol a homokdűnék szinte beleérnek a hideg, kék vízbe.
A szállásom egy gyönyörű hotel volt, hatalmas ablakokkal, amelyekből a tengerre nyílt kilátás. A naplemente narancssárga fényei bevilágították a szobát, a hullámok pedig halkan morajlottak az ablak alatt.
Swakopmund nyugodt és rendezett, kicsit európai, de mégis afrikai marad a maga módján.
Walvis Bay – Rózsaszín lagúna és luxusvillák
Swakopmund után egy újabb tengerparti település következett: Walvis Bay.
Első pillantásra teljesen más, mint bármi eddig: jól karbantartott, sőt, kifejezetten gazdag környék benyomását kelti. Hatalmas, modern villák sorakoznak az utcákon, mintha egy arab-öbölbeli luxusváros egy darabkája csöppent volna ide.
De amiért igazán odavoltam, azok a flamingók voltak. Hatalmas csapatokban álltak a sekély vízben, és minden mozdulatuk olyan volt, mintha egy koreográfia részei lennének. Ahogy a nap sugarai megcsillantak a vízen, az egész lagúna rózsaszín árnyalatba borult.
Innen dél felé vettem az irányt, és az út egy ideig gyakorlatilag az óceánban haladt. A hullámok annyira közel csapódtak az autó kerekeihez, hogy néha meg kellett néznem, tényleg a szárazföldön megyek-e, vagy már a vízben. Az egyik szakaszon kereszteztem egy sóbányát is – rózsaszínű vízfelület, hatalmas sósíkságok, szinte földöntúli volt a látvány.
Tropic of Capricorn – ikonikus megálló a sivatagban
Majd a szárazföld irányába indultam, távolodva az óceán szeles vidékétől. Egyszer csak feltűnt egy ikonikus fehér tábla: Tropic of Capricorn – a Baktérítő vonala. A világ egyik nevezetes földrajzi határa. Megálltam egy kicsit, ahogy mások is – végre újra láttam turistákat. Mosolyogtunk egymásra, fotózkodtunk a táblával, és bár senki sem szólt a másikhoz, mégis volt valami kimondatlan közösségi érzés: mintha mind ugyanazt kerestük volna. A végtelenségben egy kapaszkodót, egy pontot a térképen.
Solitaire – egy szelet almáspite
Röviddel ezután értem Solitaire-be, amely Swakopmundtól körülbelül négy órányira található.
Ez a sivatag kellős közepén megbújó apró megállóhely, ami annak ellenére vált híressé, hogy gyakorlatilag csak egy poros benzinkút, egy pékség és néhány rozsdás, félig homokba süllyedt autóroncs alkotja. Mégis, szinte mindenki megáll itt, aki erre jár – és most már én is pontosan tudom, miért. Több száz kilométeren keresztül ez az egyetlen pont, ahol tankolásról, étkezésről és italról gondoskodhatunk.
A pékség legendás almáspitéje tényleg megérdemli a hírnevét. Frissen sült, illatos, omlós – egy falat, és olyan, mintha egy pillanatra elfelejtenéd, hogy épp egy kegyetlenül száraz, poros tájon utazol keresztül. Mellé egy hideg Savanna cider – ez a kettő együtt valóságos ajándék volt a testnek és a léleknek is. Leültem az egyik asztalhoz, elnyúltam az árnyékban, és csak élveztem, hogy van egy kis szünet a monoton autózásban.
Itt találkoztam néhány földi mókussal is. Apró, fürge kis állatok, akik bátran futkostak a fák alatt és a parkoló autók körül, néha egészen közel jöttek, mintha kíváncsian meg akarnának ismerni. Az egyikük meg is állt pár másodpercre előttem, mintha pózolna egy fotóra, aztán eltűnt a bokrok alatt.
Solitaire olyan hely, amit nehéz elfelejteni. Valahogy otthonosnak tűnik ott, ahol minden kilométer egyforma, és ahol mégis jól esik egy kis pihenőt tartani.
Beültem az autóba, és elhagytam az utolsó árnyékot adó fát is, a hőség egyre nagyobb lett, és egyre inkább éreztem, hogy közeledek a sivatag szívéhez.
Összegzés
Ez a szakasz más hangulatot hozott: partvidék sivársága, elhagyott hajóroncsok rozsdás sziluettjei, a távolból hallatszó fókák morgása, álmos kisvárosok csendes utcái, hosszú, kanyargó utak, és egy szelet almáspite egy távoli, magányos helyen.
Minden lassabbnak tűnt, mégis mindig történt valami – mintha ez a csendes vidék tanított volna meg igazán figyelni. Most viszont új irányba fordulok – jön az utazás harmadik, utolsó része: a dűnék világa.
Galéria
Szabina’s World 