Namíbia nyomában – vörös föld, vadak és végtelen utak 1. rész

Amikor először kimondtam hangosan, hogy Namíbiába szeretnék menni, még magam is meglepődtem. Nem egy klasszikus úti cél – épp ez vonzott benne. Afrikának ez a része valahogy misztikus, nyers és vad – és pont olyan volt élőben is, mint a képeken: vörös homok, elhagyatott utak, hatalmas égbolt.
Az utazás meglepően sima volt: Bécsből repültem az Ethiopian Airlines járatával, egy gyors – másfél órás átszállással Addisz-Abebában, majd tovább Windhoekba. Nem volt rohanás, nem volt stressz, csak az a furcsa izgatottság, ami akkor fog el, amikor tudod, hogy valami nagyon más vár rád, mint amit eddig megszoktál. És Namíbia tényleg nagyon más volt. A legjobb értelemben.

Hol is van Namíbia?

Afrika délnyugati részén található, közvetlenül Dél-Afrika, Angola és Botswana mellett. Az ország hatalmas – nagyjából kilencszer akkora, mint Magyarország, de alig 2,5 millióan lakják. Ez azt jelenti, hogy sokszor órákig vezethetsz úgy, hogy nem jön szembe senki. És pont ez benne a jó. Nevét a Namib-sivatagról kapta – ez a világ egyik legrégebbi sivataga, amely egészen az Atlanti-óceán partjáig húzódik. A táj elképesztően változatos: vörös homokdűnék, kősivatag, kaotikus sziklaformációk, szellemvárosok, északi zöldebb területek, és persze rengeteg vadállat.

Milyen nyelven beszélnek? És kik lakják?

Az ország hivatalos nyelve az angol, de ez ne tévesszen meg: a legtöbb helyi nem anyanyelvi szinten beszéli, és még több tucatnyi nyelvet használnak a különböző népcsoportok. A legjelentősebbek az ovambo, herero, damara, nama, és a san (busman) népek. Emellett sokan beszélnek németül és afrikaans nyelven is – mivel korábban német gyarmat volt, így sok helyen német feliratokat és koloniális hangulatú épületeket látsz.

Mikor érdemes Namíbiába utazni?

Sokan a száraz hónapokat választják – május és október között – amikor nincs eső, és a legtöbb állat a vízlelőhelyek köré gyűlik. Ilyenkor könnyebb megfigyelni őket, és a terep is könnyebben járható. Én viszont március végén utaztam, az esős időszak végén. Tudtam, hogy ilyenkor nehezebb észrevenni a nagyvadakat, mégis erre a fajta tapasztalásra vágytam. Nem szerettem volna egy előre kiszámítható, túlságosan megszervezett „programon” részt venni, ahol mindenki ugyanazokat a jeleneteket látja, ugyanazon az útvonalon. Inkább arra voltam kíváncsi, hogyan viselkednek ezek az élőlények a saját ritmusuk szerint, valódi szabadságban, akár teljesen kiszámíthatatlan módon.
Az esős évszakban a vörös homok helyét zöldellő füvek és bokrok veszik át, a madarak és apróbb állatok mozgása is látványosan felerősödik, a levegő pedig tiszta, friss és vibráló. Bár a sűrű növényzet miatt ilyenkor nehezebb észrevenni az állatokat, épp ez ad egyfajta feszültséggel teli várakozást a szafarinak – minden felfedezés nagyobb súlyt kap.
Számomra az esős időszak nemcsak zöldebb, élettel telibb tájat jelentett, hanem egy sokkal bensőségesebb és hitelesebb találkozást a természettel – olyat, amit a szárazabb, népszerű hónapok aligha kínálnak. Ezért választottam ezt az időszakot, és egyetlen pillanatát sem bántam meg.

Hogyan közlekedjünk?

Itt a legjobb és legszabadabb módja az utazásnak az autóbérlés. Az utak nagy része nem aszfaltozott, inkább murvás vagy homokos, szóval egy 4×4-es terepjáró nélkül nem érdemes nekivágni. Fontos, hogy sötétedés után nem ajánlott vezetni, mert az állatok és a rossz látási viszonyok miatt veszélyes lehet. A közlekedés baloldalon zajlik, de gyorsan rá lehet érezni a ritmusára.

Megérkezés – Windhoek és az első falat zebra

Első megállóm Windhoek volt – ez az ország fővárosa, bár első pillantásra inkább tűnik egy nagyobbacska vidéki városnak, mint lüktető metropolisznak. Itt teljesen más tempóban zajlik az élet. Széles utak, kevés autó, de barátságos hangulat.
Windhoek nem az a hely, ahol az ember napokat tölt múzeumról múzeumra járva – itt inkább a légkör, az emberek, és néhány meglepő élmény az, ami megmarad. Például az első vacsora a legendás Joe’s Beerhouse nevű helyen. Egy rönkfákból épült óriási söröző, ahol helyiek és turisták együtt ülnek a hosszú padoknál – és ahol nem a rántott hús a sláger.
Itt ettem először zebra, kudu, springbok (ez egy afrikai antilopféle), és zsiráf steak-et. Elég vad étlap, szó szerint. De meglepő módon nem volt rossz, sőt a zebra és a zsiráf nagyon finom volt.

Windhoekban nincs túl sok klasszikus látnivaló, de ez nem is baj.
A város szívében magasodik a Christuskirche, az ikonikus Krisztus-templom, amely német gyarmati építészetével és vöröses árnyalatú homokkőfalaival azonnal magára vonja a figyelmet. Nem messze tőle található az Independence Memorial Museum, egy feltűnő, aranyszínű modern épület, ahol az ország függetlenségi harcairól lehet többet megtudni – plusz a tetejéről nagyszerű a kilátás az egész városra.
Van egy-két bolt, ahol be lehet szerezni a szafarikhoz szükséges holmikat (víz, naptej, szúnyogriasztó – kötelező alapcsomag!), és persze lehet kicsit figyelni az embereket. A helyiek kedvesek, nyugodtak, és láthatóan hozzászoktak az utazókhoz – bár nem hemzsegnek itt a turisták, mint más afrikai fővárosokban.
Windhoek inkább csak egy kapu. Egy csendes kezdőpont egy nagyon is hangos, lenyűgöző utazás előtt.

Etosha – ahol a szavanna életre kel

Windhoekből körülbelül négy óra vezetés az Etosha Nemzeti Park, ami nem csak Namíbia, de egész Afrika egyik legizgalmasabb szafari célpontja. Ahogy elhagyod a városi nyüzsgést, egyre inkább átadod magad a természet ritmusának – a terep egyre nyíltabbá válik, a poros utak mellett pedig időről időre feltűnnek az első antilopok, zebrák. Amikor aztán megérkezel az Etosha kapujához, az emberben egyszerre van izgalom és csodálat: előtted terül el az a hatalmas, szinte végtelen síkság, ami otthont ad a világ egyik legnagyobb állatközösségének.

Az Etosha nem egy szokványos nemzeti park – közepén egy hatalmas, fehéren csillogó sóstómeder húzódik. Igaz első pillantásra úgy tűnhet, mintha vízzel borított tó lenne, valójában ez egy kiszáradt meder, amit csak az esős évszakban fed vékony vízréteg. Az év nagy részében vakítóan fehér, repedezett felszíne uralja a látképet – különös, szinte hipnotikus hatást keltve.
Az állatok nemcsak a park tágas síkságain mozognak, hanem gyakran visszatérnek a tó környéki vízlelőhelyekhez is. Itt bármikor felbukkanhat egy antilopcsorda, egy magányos orrszarvú vagy néhány zebra – a természet állandó mozgásban van, és sosem tudhatod, mit hoz a következő pillanat.

Az Etoshába való be- és kilépés szigorúan szabályozott. A kapuknál minden autót ellenőriznek, belépéskor regisztrálnak, kilépéskor pedig újra megállítanak. Kifejezetten a hús behozatalára és kivitelére figyelnek: megkérdezik, van-e nálad nyers hús, kolbász, vagy bármilyen hűtött termék. Nem viccelnek ezzel, ezért jobb, ha semmit nem viszel be vagy ki, ami problémás lehet.
Itt a természet az úr, ezért komolyan kell venni a szabályokat. Az egyik legfontosabb: az autóból tilos kiszállni, kivéve a kijelölt és elkerített nyilvános mosdókban vagy kempingekben. A park hatalmas, de infrastruktúrában szegény – nemhogy boltok, de még térerő sincs. Navigáció, térkép, üzemanyag – mindent előre meg kell tervezni. A kapukat sötétedés előtt zárják, így vagy időben el kell hagyni a parkot, vagy olyan szállást kell választani, ami a park területén belül található. Ezek közül a legismertebbek: Okaukuejo Camp, Halali Camp, Namutoni Camp. A legtöbbjük világítással ellátott vízlelőhely mellett fekszik, ahol akár egész éjszaka figyelhetjük az állatokat.

Én a Halali kempingbe érkeztem volna, de mire odaértem – körülbelül este 6-ra – közölték, hogy átfoglaltak Okaukuejo-ba áramszünet miatt. Nem volt túl megnyugtató érzés újra nekivágni a homokos útnak, főleg, hogy közben már lement a nap, és zárva volt a kapu. Szerencsére a személyzet még a közelben volt, így végül beengedtek.
A szállásom remek választásnak bizonyult. Kis bungalók álltak egymás mellett, lehetett kempingezni is, de én a zárt, tetős megoldást választottam. Tiszta volt, rendezett, és minden kis házikóhoz járt egy kürt – arra az esetre, ha netán egy nagyobb vendég úgy gondolná, hogy körbenéz.
Az éjszaka nyugodtan telt, hajnalban madárcsicsergésre ébredtem. Olyan békés volt minden, hogy egy pillanatra el is felejtettem, hogy ragadozók lakta vidéken vagyok.

Már napkelte előtt útnak indultam. Mintha egy természetfilmbe csöppentem volna – csak éppen élőben.
Egy hatalmas gnú csorda futott az életéért, nőstény oroszlánok követték őket kitartóan. A táj tele volt feszültséggel – minden állat ideges volt, zebrától a struccig. És aztán, a semmiből, egy óriási hím oroszlán lépett ki a bozótból. Közvetlenül előttem haladt át az úton, lassú, méltóságteljes léptekkel követte a nőstényeket. Nem sietett – látszott rajta, hogy ő a vadon igazi ura. Minden mozdulata királyi volt: fenséges megjelenésével az egész táj lelassult körülötte. Az autóban ülve egyszerre éreztem magam egészen kicsinek és kiváltságosnak – ilyen közelről látni egy oroszlánt, ez az, amiért érdemes volt Namíbiába jönni.

Az Etoshában töltött idő alatt hihetetlen sokféle állatot láttam. Hiénakölykök játszottak egy bokor mellett, többféle antilopfaj tűnt fel az út mentén, és zsiráfokat is láttam. A zebrák voltak talán a legvidámabb társaság: kétféle zebrafaj is él itt, a Burchell-féle és a hegyi zebra, és szerencsére mindkettőt sikerült megpillantanom. Aztán nagy számban található itt oryx, Namíbia egyik híressége. Hosszú, egyenes szarvaikkal könnyen felismerhetők, és egészen hihetetlen, ahogy még a sivatagi környezetben is napokig képesek víz nélkül megélni.
Gyönyörű, színpompás madarakból sem volt hiány. Láttam egy orrszarvút is, bár sajnos elég messze volt. A gnúk gyakran bukkantak fel, de az elefántoknak csak a hatalmas lábnyomait találtam – ők most rejtve maradtak.

Kilépés után, közvetlenül a kapu közelében, egy vadonatúj étterem és szuvenírbolt fogadott. Tiszta, modern és nagyon hangulatos volt. Jólesett ott egy kicsit megállni, enni valamit, és szétnézni a helyi kézműves ajándékok között – ha keresel valamit emlékbe Namíbiából, ez egy remek hely hozzá.
Ezután elindultam a szállásom felé Otjiwarongo városába, ami körülbelül két órás út volt. Útközben végig ezek a csodálatos pillanatok jártak a fejemben, és azon gondolkodtam, mennyire hálás vagyok azért, hogy mindezt átélhettem.

Összegzés

Namíbia már most megtanított, hogy néha jobb egyszerűen elengedni a kontrollt, és hagyni, hogy a dolgok maguktól alakuljanak.
Alig várom, hogy a következő részben újabb kalandokról meséljek.

Galéria