Costa Rica – Trópusi Kalandok

Costa Rica mindig is bakancslistás hely volt számomra. Az ország neve hallatán azonnal esőerdők, vulkánok, egzotikus állatok és mesés tengerpartok jutottak eszembe, és a valóság pontosan ezt nyújtotta – sőt, még annál is többet. Egy olyan hely, ahol minden nap új meglepetést tartogat, és ahol a természet szinte mindenhol körülvesz. 
Ez a kis közép-amerikai ország lenyűgöző tájakat kínál, és tökéletes célpont azoknak, akik szeretik a természetet és a kalandokat. A hivatalos nyelv a spanyol, a pénzneme pedig a Costa Rica-i colón (CRC), de a legtöbb helyen az amerikai dollárt is elfogadják. Ami pedig az időjárást illeti, egész évben kellemes klímára lehet számítani, bár a száraz évszak (decembertől áprilisig) kedvezőbb a turisták számára.

Az utam során az ország legszebb részeit fedeztem fel, a vulkánoktól kezdve a felhőerdőkön át a Karib-tenger partjáig.

Bécsből indultam az Air Canada járatával, torontói átszállással. Torontóban néhány órás várakozás után folytattam az utat San Joséba, Costa Rica fővárosába. Amikor végre leszálltam, már késő este volt, így az első éjszakát San Joséban töltöttem, mielőtt másnap nekivágtam a kalandnak.

Autóbérlés

Costa Ricában az autóbérlés a legjobb döntés. Az utak állapota nagyon változó – a főutak többnyire rendben vannak, de amint letér az ember a nagyobb városokból, jöhetnek a kátyús, murvás szakaszok, patakon való átkelések vagy éppen meredek hegyi utak. Terepjárót béreltem, több helyre el sem jutottam volna egy sima személyautóval, vagy ha mégis, sokkal lassabban és nehezebben. Különösen a vidéki területeken és a nemzeti parkok környékén volt nagy előny, hogy nem kellett aggódni az útviszonyok miatt. A 4×4-es autóval simán vettem az akadályokat, és sokkal szabadabban mozoghattam az országban.

Hacienda Doka – Kávéültetvény a vulkánok árnyékában

Costa Rica a világ egyik legismertebb kávétermelője, így nem hagyhattam ki egy kávéültetvény látogatását. A Hacienda Doka egy híres kávéfarm a Poás vulkán közelében, ahol bepillantást nyerhettem a kávékészítés folyamatába. Megnéztem, hogyan szüretelik, szárítják és pörkölik a kávébabot, majd természetesen meg is kóstoltam.
Nagyon szeretem a minőségi arabica kávét főleg a világos pörkölést, így néhány csomagot is vásároltam, hogy otthon is élvezhessem a Costa Rica-i ízeket.

La Fortuna és az Arenal vulkán

La Fortuna egy kicsi, de élénk város az Arenal vulkán árnyékában. Bár maga a város nem nagy, tele van éttermekkel, bárokkal és utazási irodákkal, amelyek mindenféle kalandot kínálnak – túrákat, zipline pályákat, termálfürdőket és vízesés-látogatásokat. Egyértelműen egy turistákra szabott hely, de mégsem érződik túlzsúfoltnak vagy mesterkéltnek.
Mikor megérkeztem, az első dolgom az volt, hogy megnézzem a vulkánt – elvégre ezért jöttem ide. De az időjárás nem volt túl kegyes hozzám: sűrű felhők takarták az Arenal csúcsát, így nem láthattam teljes pompájában. Beletörődtem, hogy most így kell elfogadnom, és inkább más felfedeznivalók után néztem.
A következő állomásom a híres La Fortuna-vízesés volt, ami egy erdővel borított hegyoldal mélyén rejtőzik. A vízesés körül egy kis park is található, ahol rengeteg növény és madár él. Sétáltam egy kicsit az ösvényeken, megálltam egy kilátóponton, ahonnan még jobban beláttam az egész területet.
A nap végén visszatértem a városba, és egy hangulatos kis étteremben vacsoráztam. Az étterem terasza nyitott volt, így közben figyelhettem az utcai forgatagot: a turisták nyugodtan sétálgattak, a helyiek beszélgettek, és mindenki élvezte az esti, kellemesen meleg időt.

Arenal-tó – A tökéletes szállás

A vacsora után elindultam a szállásomra, amely az Arenal-tó közelében volt. Már sötét volt, amikor megérkeztem, így csak annyit láttam, hogy egy hangulatos sétányon haladok, amelyet kis házak szegélyeztek, buja, zöld növényzettel körülvéve.
Az igazi meglepetés másnap reggel várt: ahogy kiléptem az ajtón, gyönyörű kilátás tárult elém. A hatalmas Arenal-tó csillogott a reggeli fényben, körülötte pedig zöld erdők és dombok terültek el.

A szállás maga is fantasztikus volt – egy kis ház, amelynek saját terasza volt, kilátással a tóra. Reggelinél összebarátkoztam egy macskával, aki később az ölemben dorombolt, miközben a tájat csodáltam és a madarak énekét hallgattam. Abban a pillanatban éreztem igazán, hogy Costa Rica pontosan olyan, amilyennek elképzeltem – sőt, talán még jobb is.

Monteverde – A felhőerdők világa

Monteverde egy másik ikonikus hely, amely a híres felhőerdeiről ismert. Az itteni túraútvonalak felfedezése közben átkeltem függőhidakon, és olyan növényeket, madarakat láttam, amelyeket máshol nem lehet megtalálni.
Mindenhol rejtőzködő állatok és hatalmas fák vesznek körül. Az itteni esőerdő nem olyan, mint a klasszikus trópusi dzsungel – itt a növényzet sokkal dúsabb, mindent vastagon benő a moha, a levegő hűvös és friss, és a természet sokkal vadabb.
Az egész környezet elképesztően zöld volt, a levegő pedig annyira tiszta, hogy éreztem a nedves növényzet illatát.

A hosszú séta után egy a parkhoz közeli étterembe ültem be vacsorázni. Hirtelen a semmiből megjelent egy majom. Nem volt egyedül – pár méterre tőlem még több is csüngött az ágakon, de ez a kis pimasz kiválasztott engem. Mielőtt felfoghattam volna, mi történik, lecsapott az asztalomra, és egy határozott mozdulattal ellopta a vacsorámhoz járó kenyeret. Az egész annyira gyorsan történt, hogy csak pislogni tudtam. A majom a zsákmánnyal a kezében felmászott egy közeli fára, és onnan nézett vissza rám, mintha csak ki akarná élvezni a győzelmét. A pincérek persze egyáltalán nem lepődtek meg – úgy tűnt, hogy ez itt teljesen hétköznapi dolog. Monteverde tényleg vad hely – nemcsak a természet, hanem az éttermek is tartogatnak meglepetéseket!

Tarcolés híd

A következő célpontom Manuel Antonio volt, de útközben megálltam a Tarcolés hídnál egy rövid kitérőre. Ha valaha is szerettél volna krokodilokat látni a természetes élőhelyükön, ez a tökéletes hely. A hatalmas, ősi hüllők nyugodtan heverésztek a folyóparton, mintha észre sem vennék a kíváncsi turistákat. A híd közelében több bódé is található, ahol szuveníreket lehet vásárolni, és friss ételt, italokat kínálnak a látogatóknak.

Manuel Antonio Nemzeti Park

A Manuel Antonio Nemzeti Park bejáratánál már jelezték, hogy érdemes vezetett túrát választani, mert a tapasztalt vezetők észreveszik azokat az állatokat, amelyeket egyedül valószínűleg soha nem találnék meg. Nem bántam meg a döntést: már az első tíz percben egy lajhárral találkoztam, aki lustán kapaszkodott egy faágon, láttam alvó hangyászt, kíváncsi majmokat, koatit, agutit, hatalmas pókot, zsákmány után kutató zöld kígyót és gyönyörű madarakat. A túravezetőm segített, hogy észrevegyem a rejtőzködő állatokat, és mesélt arról is, hogyan alkalmazkodnak a különböző fajok ehhez a varázslatos, mégis kemény környezethez.
A park különlegessége, hogy a túraútvonalak végén meseszép tengerpartok várják a látogatókat. A Playa Manuel Antonio partszakasz valószínűleg az egyik legszebb, amit eddig láttam: finom fehér homok, türkizkék víz, és háttérben az esőerdő.
Amint besötétedett, elindultam egy éjszakai túrára is, amit egyszerűen imádtam. Vezetővel indultam útnak, és volt még néhány amerikai turista is a csoportban, akik szintén izgatottan várták, mi rejlik a sötétben. Az elemlámpával és fejlámpával megvilágított dzsungel egy teljesen új világot mutatott. A fák között apró, világító rovarok repkedtek, miközben békák, pókok és skorpiók rejtőzködtek a faágak között. Az egyik legnagyobb meglepetés egy hatalmas krokodil volt. Az egész program egyszerűen lenyűgözött – soha nem gondoltam volna, hogy ilyen közel kerülhetek a természethez, és ennyire élesben láthatom mindazt, ami a nappali órákban rejtve marad.

Quepos és Espadilla strand

Másnap Quepos városában jártam, amely a Manuel Antonio Nemzeti Park közvetlen közelében található. A kis tengerparti városnak nyugodt hangulata volt. Elmentem az Espadilla strandra, ahol a pálmafák között a tenger vize kristálytiszta volt, és a homok aranyszínűen csillogott a napfényben. A strand nyugodt légköre tökéletes pihenést biztosított, miközben csodáltam a tájat és élveztem a helyi konyha finomságait.

Puerto Viejo – A karibi oldal

Manuel Antonio után elhagytam a Csendes-óceán partját, és átkeltem az ország másik oldalára, a Karib-térségbe. Az út hosszú volt, de megérte: Puerto Viejo teljesen más volt, mint Costa Rica többi része. Reggae szólt mindenhol, a házak színesek voltak, és a helyiek életstílusa sokkal lazábbnak tűnt. Itt nincsenek hatalmas üdülőkomplexumok, se tömeg, inkább egy hátizsákos, bohém hangulat jellemzi. Az utcákon emberek bicikliztek mezítláb, a kis kávézók előtt kézzel festett táblák hirdették a napi ajánlatokat, és mindenki mosolygott. Az egész városnak volt egy sajátos atmoszférája, amit máshol az országban nem éreztem.

Cahuita Nemzeti Park

Puerto Viejótól nem messze található Cahuita Nemzeti Park, ami az egész utazás egyik legemlékezetesebb állomása lett. Már a bejárat előtt izgalmas látvány fogadott: egy tető gerendái között sárga vipera tekergett. Nem mozdult, csak lustán pihent, de így is hátborzongató volt látni ilyen közelről.
A belépés adományalapú, tehát mindenki annyit fizet, amennyit szeretne.
A kijelölt ösvény közvetlenül a part mellett halad, egyik oldalán a sűrű dzsungellel, másikon pedig fehér homokos stranddal. A víz türkiz színben ragyogott, a hullámok halk morajlása keveredett a fák között ugráló majmok hangjával. Az egyik ágon fekete-fehér arcú pókmajmot láttam, aki kíváncsian figyelte az érkezőket, mintha ő is turistáskodna.
A tengerpart lélegzetelállító volt. Az érintetlen homokos részek fölé hatalmas fák hajoltak, gyökereik mélyen a földbe kapaszkodtak. Néha apró rákok szaladtak keresztül előttem, mintha sietnének valahová. Ahogy sétáltam, észrevettem, hogy több ember egy fa köré gyűlt, felfelé mutogatva és fotózva valamit. Kíváncsi lettem, mit láthatnak, ezért én is felpillantottam. Egy lajhár pihent az egyik vastag ágon – mozdulatlanul kapaszkodott, mintha csak egy bolyhos dísz lenne a fán.
A séta végén leültem egy közeli étterem teraszára, és egy darabig csak néztem a tengert. A hullámok nyugodt ritmusban érkeztek a partra, a háttérben pedig a park élettel teli zaja hallatszott. Itt minden annyira természetes és nyugodt volt, hogy egy pillanatra elfelejtettem az időt.

Éjszaka a vadonban

Az eco lodge, ahol megszálltam, távol esett a város zajától, mélyen a karibi dzsungel ölelésében. A faházikóm inkább hasonlított egy sátorra, mint valódi házra – oldalak helyett csupán szúnyogháló választott el a vadontól. Látványra mesés volt, de amikor leszállt az éj, a romantikus idill hamar átváltott valami egészen másba.
A sötétségben a vadon életre kelt. Recsegés, halk lépések, kaparászás hallatszott minden irányból. Néha egy mély morgás, amely egyre hangosabbá vált, és éreztem, hogy valami nagyon közel van hozzám. Próbáltam nyugtatni magam: „Biztos csak egy majom… vagy egy mosómedve… esetleg egy kisebb dinoszaurusz.” Azért a biztonság kedvéért jobban betakartam magam.
Bár állítólag túl bátor vagyok – nem riadok vissza attól sem, hogy egy sötét aluljáróban az utánam fütyülő fiúbandának beszóljak –, itt valami egészen másfajta ijedtség tört rám. Nem láttam a hangok forrását, és ez volt az, ami igazán nyugtalanított. A legjobban mégis attól tartottam, hogy egy pók vagy skorpió lopózik a közelembe. A nagy pókokkal nincs gondom – azokat látom. De a kicsik? Az egyik pillanatban még ott vannak, a következőben pedig eltűnnek, mintha soha nem is lettek volna. Na, az az igazán idegőrlő.
Az éjszakát végül túléltem, egyetlen skorpió vagy pók sem merészkedett a közelembe. De hogy közben hány különös lény figyelt engem a dzsungel sötétjéből, azt inkább nem akarom tudni.

Egy igazán ritka találkozás

Egy felejthetetlen találkozásban is részem volt: tőlem alig fél méterre egy lajhár kecses (vagyis inkább nagyon lassú) mozdulatokkal leereszkedett a fáról. Tudni kell róluk, hogy csak kb. hetente egyszer szánják rá magukat erre a veszélyes küldetésre – kizárólag azért, hogy elvégezzék a dolgukat a földön. Igen, jól sejted, egy lajhár vécézési szertartásának lehettem szemtanúja. Hát, ha valami, ez igazán ritka pillanat! Elképesztő volt látni ilyen közelről ezt a fura kis lényt, akinek a tempója annyira ráérős volt, hogy mellette még egy csiga is sprinternek tűnne. De ő legalább nem stresszelte túl az életet – ellentétben velem, aki az előző éjszaka minden zajra felébredt.

Kakaófarm látogatás – A csokoládé születése

A Karib-térség egyik érdekessége, hogy itt ősi hagyományai vannak a kakaótermesztésnek. Ezt saját szememmel is meg akartam tapasztalni, ezért ellátogattam egy kakaófarmra, ahol a végigvezettek a csokoládékészítés teljes folyamatán.
Először a friss kakaógyümölcsöt mutatták meg – kívülről egy nagy, barázdált héjú termés, belül pedig fehér, nyálkás gyümölcshús veszi körül a kakaóbabokat. Megkóstoltam a nyers babot, és meglepődtem, mert nem volt keserű, inkább savanykás, gyümölcsös ízű. Aztán elmagyarázták, hogy a babokat fermentálják és szárítják, mielőtt tovább feldolgoznák.
A következő lépés a pörkölés volt – a farmon hagyományos módon, nyílt láng fölött végezték, és az egész környéket betöltötte a mély, csokoládés illat. Amint a babok megfelelően megpörkölődtek, egy nagy mozsárban kézzel törték őket apró darabokra. Ebből lett a kakaótöret, amit tovább őrölve kakaómasszává alakítottak.
A végén természetesen a legjobb rész következett: a kóstolás, melynek csúcspontja egy frissen készült brownie volt, amit egy levélen tálaltak elénk. Nem akármilyen brownie volt ez – puha, szaftos, és annyira csokis, hogy már az illatától is boldog lettem. Mellé különféle ízesítők sorakoztak kis tálkákban: fahéj, chili, ananász… Próbálgattam, kombináltam, és minden falattal egyre jobban éreztem, hogy innen üres kézzel biztosan nem megyek haza.
A program végén persze jött az elkerülhetetlen rész: a vásárlás. Önuralmam teljes hiányában végül jól bevásároltam kakaóból, csokoládéból és mindenféle különlegességből.

Gasztronómia – Costa Rica ízei

Costa Rica konyhája egyszerű, de ízletes, friss alapanyagokra épül. Az ország különböző részein eltérő hatások érvényesülnek: míg a Csendes-óceán partján a halételek és a ceviche népszerű, addig a belső területeken a rizses, húsos fogások dominálnak. A karibi oldalon a kókusztej, a curry és az intenzívebb fűszerezés határozza meg az ételeket.
A legismertebb helyi étel a gallo pinto, ami rizs és fekete bab keveréke, általában reggelire tálalják tojással és natúr sajttal. Az ebéd és vacsora alapja a casado, ami rizsből, babból, sült banánból, friss salátából és valamilyen húsból áll – csirke, marha vagy hal formájában.
A halételek közül a mahimahi lett a kedvencem, amit több helyen is ettem, mindig másképp elkészítve. Hol grillezve, hol fűszeres mártásban tálalták, de minden változatban friss és ízletes volt. A tengerparti falvakban szinte mindenhol kínálták, és egyszer sem csalódtam benne.
A friss gyümölcslevek szintén kihagyhatatlanok. Costa Ricában az ananász hihetetlenül édes és lédús, így a frissen facsart ananászlé gyakorlatilag kötelező – egyszer megkóstoltam, és utána minden nap ittam.
Itt a kávé világhírű, és az ország számos ültetvényén lehet kóstolni a helyben pörkölt változatokat. Egy jó csésze kávé a reggeli gallo pinto mellé tökéletes kezdése volt a napnak.

Összegzés

Costa Rica minden várakozásomat felülmúlta. Az ország természeti szépsége, a barátságos helyiek és a változatos tájak miatt minden percét élveztem. Bár a repülőút hosszú volt, teljes mértékben megérte. A dzsungeltől a vulkánokig, a felhőerdőktől a karibi strandokig minden pillanatban volt mit felfedezni. Ha valaki szereti a természetet és a kalandokat, Costa Rica tökéletes úti cél.

Galéria